Névadónk

Névadónk: Szabó István

Cserszegtomaj történelmében kiemelkedő helyet foglal el a község írószülötte, Szabó István.

Szabó István, ahogy a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent A szabadság keresztje című kötetéhez írt jegyzetben jellemzi Győri János: “… immár a magyar novella klasszikusa – mintha azért hagyta volna el szülőfaluját, Cserszegtomajt, hogy távlatot nyerve tájhoz és közösséghez, hűségét megvallhassa.”

Nádfedeles parasztházban született, szegény családban 1931. március 7-én. Tehetségére először Vajkai Aurél figyelt fel, aki 1945 – 1949 között végzett először itt néprajzi kutatómunkát. Irányította a tehetséges, de nagyon szegény parasztfiú olvasási szenvedélyét, irodalmi érdeklődését. Elolvasta első írásait, meg is őrizte azokat. Egyszer Pestre is felvitte, ahol bemutatta íróknak, költőknek. Cserébe Szabó István segített a néprajzi kutatásokban.

Gyermekkora tanulással és a szép, de nehéz parasztmunkával telt el. A polgári iskolát Keszthelyen végezte el, kitűnő eredménnyel. Kitanulta a traktoros szakmát, aztán bölcsészhallgató lett, majd könyvtáros, végül az irodalomnak kötelezte el magát. 19 éves korában, amikor még a keszthelyi gépállomáson dolgozott, fedezte fel Jankovich Ferenc költő. Neki vallotta be, hogy gyermekéveitől foglalkoztatta az irodalom, titkos gyermekkori álma Az egri csillagok folytatása.

Előbb az Új Írás című lapban közölte novelláit: Vesződség, békesség, Az a délelőtt és A másfelé bámuló Isten címen. Írói példaképei: Móricz Zsigmond, Sarkadi Imre, Kodolányi János. Tőlük tanulta a drámaiságot. Első novelláskötete  Lázadó  címen jelent meg 1956-ban, 1963-ban adják ki a Varázslat kertje c. novelláskötetet  – mindkettőt József Attila-díjjal  jutalmazták.

Életművét Vajkai Aurél így foglalta össze:

“Mindaz, amit Szabó István írásaiban, novelláiban megörökített, Cserszegtomaj hegyközségről szól, a hegyközség embereinek inkább komor, mint vidám életéről.”

Fiatalon, 45 éves korában halt meg 1976-ban Budapesten.

Az 1997. október 23-ai ünnepségen vette fel az iskola Szabó István nevét.

1947-ben írt Szeretnek, biztatnak engem a dombok c. versében megtaláltuk azt az üzenetet, amely úgy érezzük, minket is jobban és jobban ideköt szülőföldünkhöz :

“Ezüstös, barna homályban bandukoltam

haza, a falum: hazám felé.

Barna, nyúlánk felhők mögül

szelíden hívtak a csillagok

s távolban a sötétben, a fák közül

láttam, hogy integetnek felém a dombok.”

(Részlet a Cserszegtomaj története című honismereti dolgozatból, Kiss Erzsébet Tanárnő tollából)